Malibutól Sarasotáig

Kőrössy Zoltánt, az Eventrend Csoport tulajdonosát kérdezem a cégcsoportjáról, saját szakmai múltjáról, indíttatásairól, céljairól, környezetéről.

Olyan gondolatokat próbálok ma veled megosztani, amiket korábban bár elmondtunk, de még soha ennyire összefüggően és holisztikusan nem.

Emberként talán kevésbé vagyunk érdekesek, vagy mondhatnám, igencsak átlagosak vagyunk, hiszen semmiféle speciális képességünk, vagy tudásunk nincs.
Ami miatt eljutottunk a mai állapotig, az az, hogy sok szempontból más utat járunk, mint mások, illetve nálunk máshol vannak hangsúlyok.

Többes számban beszélsz. Lehet-e a saját előképedet és ide vezető utat is megismerni?

A családom összes tagja a Danubius, vagy a HungarHotels csecsein nevelkedett.
13 éves voltam, a pályaválasztási kérdésre pályacélként azt jelöltem meg, felszolgáló szeretnék lenni. Azt mondta az osztályfőnököm: Zoltán, lehet, hogy Te ennél még többre is képes vagy.
Tudni kell, hogy a 80-as években a vendéglátós lét, a felszolgálói pálya sok szempontból feljebb való volt, mint orvosnak, ügyvédnek, vagy tanárnak lenni. Ennek oka nyilván az anyagi megbecsülés volt. Ezért is fordult elő az, hogy a nyolcvanas évekig annyi diplomás és főleg pedig annyi nyelveket beszélő ember dolgozott ezen a területen.
Édesapám valamennyi testvére, édesanyám is vendéglátós területen dolgozott… Az ember jobbat nem látott – vendéglátó szakközép lett belőle, ahová akkor tíz-húszszoros túljelentkezés volt. Míg ma ide gyakorlatilag lasszóval sem lehet tanulót fogni, akkor csak a legjobbak jutottak be. Bekerülve is élveztem, hogy hetente egyszer ételkészítést lehetett gyakorolni a tankonyhában, sütöttünk, főztünk, nagyon jó volt. Beleszerettem. Egyenes út vezetett Vendéglátóipari Főiskolára. Itt a második évben alapítottuk meg első vállalkozásunkat Malibu Bt. néven, 6 ezer forintos törzstőkével. Ez volt a későbbi Gála elődje…

Hányat írtunk ekkor?

1992-93 környékén jártunk.
Nagy előnyünk volt, mi már akkor tanultuk a Kotler-féle marketinget. A gyakorlatban próbáltuk a négy P-t működtetni, és hogy milyen módon lehet ebből sikeres vállalkozást felépíteni. Akkoriban kapott lendületet a házon kívüli vendéglátós tevékenység, aminek a gyújtópontjában az volt, hogy hosszú évekig hazánkban keresleti piac létezett. Akkoriban az ember szinte bármit szolgáltatott, arra felfokozott igény volt. Úgy lehetett növekedni, nagyon komolyat előre lépni, hogy túl sok mindent nem kellett csinálni hozzá. A piac egyszerűen felszívta ezeket a szolgáltatásokat.
Emlékszem: 6 évig a legnagyobb marketing trükkünk az volt, hogy az akkor meglévő okos telefonkönyvekbe (Yellow Pages, Aranyoldalak, Szaknévsor) mindig a legnagyobb hirdetéseket vásároltuk meg. Ez a marketing kommunikáció az első öt évünket megtöltötte rendezvényekkel. Ha valaki rákeresett, hogy rendezvényszervezés, vagy catering, vagy Party Service, akkor ott mi voltunk a legnagyobbak. Legalábbis ajánlatot bekértek, és onnantól kezdve már csak ügyesség kérdése volt, hogy mi nyerjünk.

Mások is mozogtak ezen a piacon? Volt-e verseny ezen a téren?
Miben voltatok Ti a versenytársaknál többek?

Visszagondolva, nem nagyon volt nagy számú konkurens. Működött akkor a Békési Imre-féle Palace Catering. Kovács Laci, Kerekes Tibi, Kovács Gábor, a Gundel. Hosszú évekig kb. ez volt a mezőny!
Valójában nem is volt ez egy létező iparág. Emlékezz, akkoriban jó étterem is nagyon kevés volt Budapesten. Akkor még a Gundel is nagyon jó étteremnek számított – nem mintha ma rossz lenne – de ma már százával vannak nagyon jó éttermek. Akkor meg alig volt…

Miért éppen party service? Ha jól tudom, még ezt a nevet is Ti találtátok ki.

Mi találtuk ki. Ez egy béna szó, az angol nem így hívja, de mára ráragadt a szakmánkra.
A főiskola mellett sokat jártunk rendezvényekre kisegíteni, egy idő után már azt mondtuk, ehhez mi is értünk.  Tudjuk, hogyan kell asztalt kasírozni. Tudjuk, hogyan kell felszolgálni. Tudjuk, milyen eszközök kellenek.
A mai napig igaz, hogy ebben az iparágban alacsonyak a belépési küszöbök, aránylag kicsi erőforrás elég egy vállalkozás elindításához.
Akkoriban mi is minden eszközt béreltünk, minden ételt mástól rendeltünk. Egy idő után már elkezdhettünk eszközöket vásárolni, számítógépet venni. Egyetlen mobiltelefonunk volt, amit a hét minden napján más hordozott közülünk.
Az első két évben az ajánlataink még írógéppel készültek. Akkoriban még nem voltak számítógépek, nem voltak szövegszerkesztő programok. Minden egyes ajánlatot a nulláról kellett elkezdeni megírni. Hogy mennyire más világ volt! Az volt a nagy ajánlati nóvum, hogy a Hyatt épületében, a Malév nyomdájában a színes fénymásolójukon, azon rendezvényfotókat másolva gyártottunk ajánlati sablonokat. Ez annyira elütött a mások által használt, kitekeredő papíron küldött fax ajánlatoktól, hogy már önmagában ez hatalmas versenyelőnyt adott nekünk. Ma már az ember megmosolyogja saját magát.
Fontosnak tartottuk az újításokat. Nekünk volt először huszonnyolc színű kasírunk, amivel nyolcvanvalahány kombinációban tudtunk teríteni. Ez ma már nem fontos, de akkoriban egy wow!-érzés volt. Egy rendezvény tud sárga, és kék, és zöld lenni?!
Sok-sok ilyen kis apróság kellett a sikerekhez.
Az első néhány év úgy zajlott, hogy a vállalkozás mellett még eljártam másokhoz pincérkedni, emellett angolt is tanítottam, hogy legyen miből megélnem. A vállalkozásból még nem lehetett, amit ott megkerestünk, abból mindig evőeszközt, vagy tányért, vagy valami mást kellett venni.
95-96 táján indítottuk meg a szervezett építkezést, lett egy titkárnőnk, lett egy kis raktárunk, volt egy raktárosunk is, Árpi bácsi.

Ekkor édesapám Passatjával hurcibáltam a rendezvényeket, az aktuális rendezvényhez kibéreltük a legnagyobb ponyvás utánfutót, ezzel települtünk ki…
Akkor még konyhánk sem volt, a konyhai termékeket az Ambróziától, majd a Parteamtől vettük. Eztán a X. kerületben egy büfét alakítottunk át termelő konyhává, de tényleg úgy képzeld el, egy 5×5 méteres faházat! Ez a profizmustól még azért elég távol állt!
Időközben a Malibuból Gála lett. 98-99-ben jutott el oda, hogy évi 600 rendezvényt láttunk el. Nagyon soknak számított akkor ez az évi 600 rendezvény kitelepülés!

Még ma is sokan bevállalnák ezt a számot!

Sok is volt. Éreztük is azt, hogy van egy olyan túlcsordulás a piac felől, olyan Matáv-érzés, hogy túl sokak vagyunk már, hogy kellene egy alternatíva, mert az ügyfelek is unnak minket.
Két dolgot döntöttünk el akkor,  egyrészt, hogy elindulunk a rendezvényszervezés irányában, másrészt, hogy megteremtjük a magunk konkurenciáját, mert az még mindig jobb, mintha a valós konkurencia teremti azt meg. Akkor hoztuk létre a Bonust és a Sensationt.
Külföldi mintákat figyelve, a magunk környezetét is látva akkor már tudtuk, hogy a party service tevékenység egy úgynevezett vörös óceán. Nagyon sokáig kell igazán ügyesnek lenni, folyamatos innovációs kényszer van, a belépési küszöb alacsony. Nem is olyan nehéz jól csinálni és mindig jönnek az új szolgáltatók. A megrendelő is mindig keresi az újat. Hosszú távon csak elképesztően nagy energia-befektetéssel lehet jól csinálni, az életgörbe 10-15 év után bizony meg tud bicsaklani.
Láttuk azt, hogy a piac korábbi élet-halál urai addigra már nem is voltak annyira komoly szereplői a házon kívüli rendezvénypiacnak, a vezetőik elfáradnak, elindult egy generáció váltás.
Ezek a felismerések is benne voltak az akkor meghozott döntéseinkben. Akkor vettük meg a Ballantine’s Clubot, majd elnyertük az Akadémia éttermének üzemeltetését, lassan felépült egy kiterjedt portfólió, kezdtünk naggyá válni.
2004 táján én már öt cégünkben voltam ügyvezető, Gábor (Nagy Gábor társtulajdonos) ugyanennyiben. Akkor azt kérdeztük: figyelj, ezt nem lehet valahogy máshogy csinálni? Figyelj? Ebbe mindenképpen bele kell halni? Ez feltétlenül egy önemésztő folyamat?
Akkor indultunk el – nem állítom, hogy tudatosan – egy másik irányba.
Felismertük, hogy az üzleti siker nem cél, hanem következmény.
Felismertük, hogy tányért, poharat bárki tud venni. Ahhoz csak pénz kell. Sok embernek lehet sok pénze. Mégsem tud bárki sikeres vállalkozást felépíteni.
Azt deriváltuk le magunknak, hogy a mi utunk az, hogy alaposan strukturált, működő szervezeteket kell létrehoznunk. A szervezet célja lesz az, hogy sikeres termékeket és sikeres vállalkozásokat hozzanak létre! Nem önmagában a sikeres vállalkozás a cél. A cél a szervezet. Ha a szervezet profi, akkor abból bármilyen eredmény kihozható.

Tizenvalahány éve bődületes mennyiségű energiát, pénzt fordítunk arra, hogy nagyon professzionális embereket képezzünk ki. Ezekből az emberekből gyártunk nagyon professzionális szervezeteket a nagyon mély kidolgozottság szintjén.
Ennek a végeredményét látják az emberek üzleti sikernek.

Ugye ez mennyire más, mint amit sokan a vendéglátásról gondolnak?

Hadd mondjak pár saját példát! Amikor a Groupama Arénában 25 ezer embert kell kiszolgálni hot doggal, akkor a minőség nehezen értelmezhető fogalom. Az egy logisztikai háború.

Amikor itt a Boscolo Salon éttermében Wolf András csinál valamit, az maga a minőség. Ezt a minőséget a piac is igen magasra árazza be. Akár 30-50-100,000 forintra is fejenként!

Ezt most ismételd meg… 100 ezer forint per fő?!

120 fős rendezvény. Csak a catering volt 12.000.000,- Ft. De 30-40 ezresekből elég sok van. Visszatérve, azt tudjuk mondani, hogy mind a két rendezvény a mi rendezvényünk.
Olyan ez, mint a Volkswagen konszern. Kijön abból a Skoda is, meg az Audi, meg a Porsche is.
A konszern belső működése 90%-ban pont ugyanolyan, csak más alkatrészeket raknak össze az egyébként nagyon hasonló gyártósoron.
Mi ezeket a professzionális gyártósorokat próbáljuk meg létrehozni szervezetileg, marketing kommunikációban, sok egyéb területen.
Kezelünk negyven-valahány márkát, ugyanennyi Facebook-oldalt, ugyanennyi web oldalt. Gyökeresen más célcsoportot célzunk meg egy-egy termékkel, hiszen ebben benne van a Symbol, mint szórakozóhely, a Brklyn, vagy a Művészetek Palotája, egy hütte Csehország legmagasabb pontján, vagy egy fine dining étterem.
Ezeknek semmi közük nincsen egymáshoz a termékek szintjén, mégis, szervezeti értelemben, ha a tetejéről levágom a terméket, akkor belülről a struktúra az nagyon hasonlít!
Sokan félreértik, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy maga a termék és a minőség nem fontos. Dehogynem! Nagyon fontos! Csakhogy, ha mi a termékre és a minőségre koncentrálnánk, ugyanott tartanánk, mint 15 éve!
Mi abban hiszünk, hogy profi céget építünk. Olyan céget, ahová sokan akarnak tartozni. Tőlünk nem akarnak elmenni az emberek. A munkatársainkat – akik nálunk sokkal jobb szakemberek – olyan motiváltsági szinten tartjuk, hogy ők hozzák létre a terméket, a minőséget. Én ezt nem tudnám megcsinálni.
Örülök, hogy adott területen vannak nálam sokkal jobb képességű emberek.
Nekem csak egy dologhoz kell bitang jól értenem: ezeket az embereket összegyűjteni, rendszerbe szervezni és motiválni, hogy kihozzák magukból a legjobb teljesítményt.
Kicsit olyan ez, mint a Dárdai Pál a Herthában. Nem volt ő sosem a legjobb, de csuda jó futballcsapatot szervezett!

Ez már majdnem válasz arra a kérdésre, amit muszáj most feltennem, nehogy egyszemélyes monológgá váljon ez az interjú.
Motivációról kérdezlek.

Saját motiváltságodról: Miért nem hagytad abba, amikor másodállást, harmadállást kellett vállalnod? Miért folytattad? Mi motivál téged?
Mi az, amit motivációként tovább tudsz adni a munkatársaidnak? Nyilván nem csak pénzről van szó – sőt elsősorban nem is pénzről….

Az emberi boldogság keresése egy nehéz ügy, főleg a materializált európai világban.
Mitől leszünk boldogok?
Engem két dolog tesz boldoggá, és tulajdonképpen ez, ami nekem a motiváció alapját képezi. Egyrészt önmagában az alkotási folyamat.
Egy korábbi interjúban azt mondtam, hogy mi üzletszobrászok vagyunk. Ahogyan a faszobrász a rönkben meglátja kész műremeket – hiszen az tulajdonképpen benne van, csak a felesleget kell eltávolítani – úgy mi is azt mondjuk, hogy mindenben benne van a sikeres üzleti lehetőség, csak ki kell faragni a finomságokat.
Másrészt, ami ennél nekem sokkal fontosabb, az emberek.
Karácsonykor volt nekünk egy ügyvezetői karácsonyi ebédünk. 58 ember, ebből immár 18 cégtárs-partner ült az asztal körül. Ezek az emberek velünk vannak 8-10-15 éve – nulla fluktuációval.
Engem az tesz boldoggá, hogy ők az én másik családom. Emberek, akikről én azt gondolom, hogy élethosszig felelősek vagyunk. Akikről azt szeretnénk, hogy ők ugyanazt a boldogságot megéljék, mint mi.
Ez számukra is nagyon komoly kereseti gyarapodás is. De azon túl, hogy jól keresnek, mi a partneri eszközeinkkel igen jelentős anyagi motivációt is adunk. Egészen kicsi beleszólásunk mellett létrehozhatják a saját vállalkozásukat.
Több olyan vezetőnk van, aki a maga kis mikroközösségében ismertebb szakember, mint mi vagyunk. Nem akarunk odaállni eléjük, ez az ő sikerük.
Szeretjük, hogy nagyon sok emberünk van a rivaldafényben. Ha ők boldogok, akkor nyilván boldog a családjuk. Létrejön egy boldog közösség.

Ez most hangozhat nagyon patetikusan: az emberi kapcsolatok minősége, az ember felé áradó tisztelet, szeretet, elismerés – tulajdonképpen ez a boldogság egyik alapja.
Egy férfiembernek az autó, az óra, meg egy csomó egyéb is adhat örömöt, de hosszú távon más kell. Azok a 60-70 éves üzletemberek, akikkel dolgozom, azt mondják, hogy a legnagyobb siker az a számukra, hogy őket nagyon komoly tisztelet övezi.
Fontos: ez nem félelemalapú, hanem teljesítményalapú tisztelet. Ezt nem lehet megvásárolni, nem lehet erőszakkal kikényszeríteni, ezt kiérdemelni lehet.

Elgondolkodom azon, hogy vannak emberek, akiket haláluk után 20-50-100 évvel is nagy tisztelet övez. Biztosan hosszú és rögös útjuk volt. Sokszor, vagy legtöbbször nem a szakmai teljesítményükért, hanem az emberi nagyságukért marad fent a nevük. Szakember nagyon sok jó van, de olyan ember, aki megpróbál másoknak is adni, meg mások iránt is gondoskodó lenni, olyan talán kevés.

Mi gondoskodó cégszervezet vagyunk. Számos kollégánk van, aki akár 3-4 nagy bukás után ma lett sikeres. Azt mondjuk: figyelj, mi nem engedjük el a kezedet! Ameddig te etikus és korrekt vagy, a hibázás belefér.
Mi is hibázunk, én is nagyon sokat hibázok.

Negyven éve az első sorból figyelem a vendéglátás – rendezvényszervezés – catering nevű sokszereplős cirkuszt. Mindaz, amiről most meséltél, előzmény nélkül való, akár mentalitásban, akár erkölcsiségben, akár jövőképben.
Honnan építkeztetek? Miben láttátok ti akkor korábban a garanciát, de akár csak a reményt, hogy a terveitek valóra válhatnak?
Hiszen ellenpéldát, a mának élés és a másik hátán magasra kapaszkodás példáját, a pillanatnyi forint példáját számtalant láthattatok. Kiben volt a minta? Honnan a késztetés?

A kezdetektől nagyon sokat olvasunk, mára már videókat nézünk a világ minden tájáról.
Azt lehet mondani, hogy nagyon sok új tudáselem a régi tudás morzsáinak újszerű összerakásából származik. Talán másképpen rakjuk össze a legót. Sokat tanulmányoztuk a nálunk sokkal fejlettebb német, osztrák, francia piacokat, hogy azok hogyan működnek. Tudjuk, hogy az országunk, meg gazdaságunk mérete miatt igencsak követő üzemmódban vagyunk, 5-15 évvel vagyunk tőlük lemaradva. Ugyanazok a minták jönnek elő nálunk is, mit korábban ott. Nem is volna logikus a másféle fejlődés, hiszen ugyanaz a piac, ugyanazok a megrendelők, ugyanazok az igények, ez volt az egyik minta.

A másik annak felismerése volt, hogy bár az ember tudásanyaga, világképe nagyon gyorsan változik, de maga az ember pszichológiailag sok százezer éve ugyanolyan.
Ugyanazok a hormonok mozgatnak. Ugyanaz biztonságigényünk van, a Maslow piramisunk igencsak hasonló!
Bár azt gondoljuk, hogy az elmúlt 20 évben a világ kifordult a sarkából, de a világban élő emberek belső igényei nagyon-nagyon régóta változatlanok. Alapszinten mindannyian a fiziológiai szükségleteinket akarjuk kielégíteni, utána törekszünk a biztonságra, aztán törekszünk a társas kapcsolatokra. (Nagy) Gábornak volt a múltkor egy nagy előadása arról, hogy az oxitocin, az adrenalin, a szerotonin, a dopamin dolgozik bennünk, amik a viselkedési mintáinkat 100%-ban determinálják. Ha mi megértjük az ember működését, majd ezt felismerve csinálunk egy cégszervezetet, akkor képes lehet hosszú távon is működni, hiszen maga az ember benne nem változik.

Az változik, hogy most okos telefont veszünk a kezünkbe, nem Szaknévsort, abban haladnunk kell, de maga az értékteremtő ember nem változik. Úgy döntöttünk, hogy erre az emberre, az ő fizikai-hormonális valójára építjük meg a cégszervezetet.

Tudomásunk szerint ma a világon négy nagy sikeres vállalatszervezési elv létezik.

A multi-level marketing egy sales alapú, de sikeres vállalatszervezési elv, a multinacionális vállalatok, a franchise rendszerek és negyedikként a családi vállalkozás-típusú szervezetek. Azt mondtuk, nézzük meg, hogy melyikben mi az előny és mi a hátrány!
Az előnyöket vegyük ki és abból gyúrjunk egy ötödiket vállalati struktúrát!

Ennek köszönhetően a mi cégcsoportunk úgy néz ki, hogy az MLM-ből kivettük azt, hogy ha ma nálunk valaki egy céget ügyvezet és akar még növekedni, akkor maga alá építhet még egy céget, meg ha akar még egyet – a saját maga kis szőlőfürtjét növelni. Ez önmagában jelent egy felülről nem korlátos jövedelmet. Ez ugye vonzó? Amikor megkérdezed, nálatok mennyit lehet keresni? Az a válasz, hogy bármennyit! Ugye?
Aztán kivettük a családi vállalkozásból azt az előnyt, hogy nekünk minden vállalkozásunk élén alapvetően egy üzlettársunk áll. Ő ezt tényleg a magáénak érzi! A végponton ott áll a tulajdonos, nem egy tőzsdei homályba vesző részvényes.

A multinacionális vállalatokból kivettük a professzionális szervezési elvet. Az egész mögött fejlett rendszerek kellenek, hogy legyenek, mert rendszer nélkül összehullik minden.
A franchise rendszer pedig azért jó, mert azt egyszer már valaki nagyon kitalálta, csak sokszorosítani kell. Mi ezt a cégszervezési modellt találtuk ki, ezt adaptáljuk újabb és újabb vállalkozásokra.

Létezett ilyen korábban? A különböző vállalatirányítási rendszereknek ilyenféle ötvözete, az egyes értékek kiemelése?

Mi ilyet nem nagyon láttunk. Ezt zsigerileg csináltuk meg és utólag jöttünk rá, hogy ezt csináltuk. Kicsit lehet olyan volt, sötétben tapogatózni a pincerendszerben. A végén kijön jó megoldás, de ki tudja hány olyan hajtűkanyart tettem bele, amit nem kellett volna?
Benne volt a szerencse is, de a gyerekeimnek is azt tanítom, az életben nem sok mindent érdemes megtanulni, de a kitartást, azt nagyon. Ma azt gondolom, a kitartás az egyetlen olyan valós kompetencia, amivel nagyon sok mindent le lehet győzni. A kitartás után jön minden: a tudás, a fejlődés, a teljesítmény. Mert ha sokáig csinálom kitartóan, akkor eljutok valahová.

Amikor te azt mondod, hogy pillanatnyi forint… Minket a 2000-es évek elején őrültnek néztek. Akkor lettünk kétmilliárdos bevételű cégcsoport. Jó drága ügyvezetőket kezdtünk felvenni. Megőrültetek? – kérdezték. Odaadod a magad pénzét másnak? Azt válaszoltam, nagyon remélem, hogy ő két év múlva már nagyobb hasznot fog termelni, mint a bére. Nyilván sok hibát is vétettünk.

Nekünk a befektetésünk jelentős része az emberek tudásába való befektetés. Emberi motivációkat, emberi életcélokat „vásárolunk” a rendszerünkkel, ami utána képes lesz majd arra is, hogy eszközöket is szolgálatba állítsunk.

Nem adtál teljes választ a kérdésemre. Jó mintát nem láttál magad körül.
Ezt a tudatos, előre tekintő tervezést és szinte tudományos szervezést soha a szakmánkban még nem láttam.
Ha tényleg ennyire tudatosak vagytok és tényleg hormonok szintjére lemenve tudtok megmagyarázni egy kérdést, nem bánod-e, hogy ezzel az iparággal kezdtél el foglalkozni?

Nem gondoltál-e arra, hogy ezzel a mentalitással és tudással más területen nagyobbat vállalj?

Nagy Gábor sokszor mondta: Ej, ha bankárnak mentünk volna…
Az ember rájön arra, hogy minden iparágban el lehet érni azt a jövedelmi szintet, ami hosszú távon kényelmes életet garantál. Nem vagyunk benne a TOP 100-ban, de azt látom, hogy ott sincs több boldogság. Lehet, hogy az emberek azt gondolják, hogy a megkeresett pénz mennyisége egyenesen arányos a boldogsággal, de ez csak a legelején, a legalján igaz. Amikor az embernek már van mit ennie, van ruhája és nem mindig a holnapon kell aggódnia, akkor az tulajdonképpen akkor az elég. Gyorsan játékká, önmegvalósítássá válik az üzlet, nem elsősorban pénzkereseti forrássá.

Ha az embert szerető emberek veszik körül a munkájában, ha tényleg komoly megbecsülést és tisztes visszajelzést kap, és ha emellett van egy anyagi értelemben vett biztonságos léte, akkor ott egy ponton túl a számsor végén lévő nullák majdnem hogy indifferensek.

Van jó néhány hirtelen meggazdagodott ismerősöm. Csalódottak, hogy nem lettek boldogok tőle. Hát mitől is lenne boldog?!
Nézzük meg a lottóötös-nyerteseket, a többségük mélyebbre került, mint előtte volt.
A boldogsághoz vezető út, az maga a boldogság.

Te hol tartasz most? Hogy érzed magad a cégedben?

Legutóbb azon keseregtünk Gáborral (mert azért tudunk mi keseregni, még ilyen portfolió mellett is), hogy a sikereket learatják mások, mi meg mindig a sz@rt lapátoljuk. Mi mindig ott vagyunk, ahol valamit csinálni kell, ahol elromlott valami.
A vezetőknek az is a felelőssége, hogy a rossz dolgokat jóvátegye.

Munkánk jelentős része az, hogy bizonyos elromlott alkatrészeket javítgatunk.
Mentális kondicionálás kérdése is, hogy tudom-e szeretni azt, hogy folyamatosan valamit tökéletesíteni kell, vagy ez engem idegesít-e. Aki nagyon perfekcionista, azt nagyon idegesíti, hogy valami nem jól működik. Van, aki meg azt gondolja, hogy engem az éltet, hogy mindig bütykölnöm kell.

Nem gondolom, hogy célhoz érkeztünk, csomó tervünk, feladatunk van. Nem hogy azt gondoljuk, lassíthatunk, éppen hogy gyorsulunk!
Nem csak azt hiszem, hogy van egy még boldogabb jövő, de azt gondolom, hogy az a jövő ma itt van! Élvezzük meg szeretjük az összes nehézségével. Amit kitűztünk 20 éve, azt már sokszorosan teljesítettük. Mégsem jött el a Nirvána-érzés.

Miért nem égtetek még ki? Ezen a pályán nagyon könnyen lehet kiürülni, kiüresedni és a középszerbe, vagy a semmibe zuhanni. Nektek mi a titkotok?

Ennek a szakmának egy csomó területében kiégtünk. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy sose voltunk jók.

Az a kérdés, hogy én meg tudom-e találni, vagy a cégek megtalálják-e azokat az embereket, akik képesek adott például gasztronómiai területen azt a nóvumot megcsinálni, amitől az a dolog jó lesz, amiről én is álmodom.
A gyereknevelésből ki lehet égni? A gyereked örökké a gyereked lesz, mindig aggódsz érte. Ez egy hormonális késztetés, ő mindig a tied, mindig foglalkozni kell vele. Része pszichédnek, az aurádnak, a lelkednek. Ebben nem lehet elfáradni.

Amikor a munkád az embereid segítését jelenti, látva az embereknek a bimbózását, kinyílását és sikerét, az elképesztő öröm. Nekünk ez az örömforrásunk ebben. Ezért nem égünk ki.
Komplett emberi életeket látunk megfordulni. Amikor a nálunk életet kezdő gyakornok ma már három cég ügyvezetője! Ezek óriási utak. Mint ahogy a te felnőtt gyerekeid sikere ad neked élethosszig tartó adrenalin muníciót!
Ez az, ami miatt az ember nem tud kiégni.

A férfiembernek a büszkeség fontos hajtóerő!

Ott van a hormonok között!

Az ember nyomot akar hagyni a világban. Nyomot akar hagyni az üzletben, a munka világában, ez fontos.

Ahogy idősödöm, úgy eszembe jut: hogyan fognak rám emlékezni? Mit fognak rólam gondolni? Ha végigmegyek az utcán, emelt fővel, büszkén megyek-e, vagy lehajtott fejjel? A 90-es, kora 2000-es években az üzleti kerülő utak evidensek voltak. Hogyan lehet okosba’, ügyesbe’ megcsinálni? Nem fizetünk, becsődölünk. A mi szakmánkban sokan jutottak átmenetileg magasra, hogy másoktól is elvették azt, ami nem nekik járt volna.
Mi akkor is úgy gondoltuk, ez nem szép. Hogy ilyet nem szabad csinálni. Hogy ilyen áron nekünk nem kell a siker.
Nem kell úgy a siker, hogy nem fizetek ki egy alvállalkozót, aki tisztességesen teljesít.
Nem kell úgy a siker, hogy az ember dolgozókat nem fizet ki.
Mi 25 éve mindig, minden egyes hónapban, mindenkinek kifizetjük a bérét. Nem mondom, hogy ez a mentalitás ritka, de nem a tipikus átlag az akkori / mai magyar vendéglátós valóságban.
Mi igyekszünk jó példát mutatni a munkáltatói oldalon. Hogy lassabban, hogy nehezebben, de azért lehet és érdemes ezt tisztességesen csinálni, mert az visszajön.
Nekünk most már jó pár olyan ügyfelünk van, akik a sokadik tárgyalás után, komoly biztonsági cég által végzett háttértanulmány után szegezik nekünk a kérdést: hogy lehet, hogy rólatok nincs semmilyen rossz hír? Nincsenek rossz vélemények?! A Google nem felejt!
Akkor visszakérdezhetünk: Lehet, hogy ilyen nincs is?
Nálunk nincsenek ügyek. Nálunk senki nem mondja azt, hogy trükköztünk, hogy nem voltunk tisztességesek, hogy visszaéltünk a helyzetünkkel. Akkor is beleálltunk és helytálltunk, amikor az sokba került!
Adott pillanatban ezek nagyon fájdalmas döntések. Amikor van egy nyitott ajtó és azon be lehetne menni, mert az a könnyebbik út és van egy zárt ajtó, de az a tisztességes és azon mész át, ez egy értékválasztás kérdése. Nekünk nagyon sok komoly üzletünk azért jöhetett létre, mert tisztességesen megcsináljuk. Néha hibázunk, de kijavítjuk.
Ez a minket körülvevő megítélés aztán üzleti értékké válik. Néhány év alatt sajnos nem ez jön létre, ehhez akár 10-15-20 év kell, amíg a piac elhiszi rólad, hogy tényleg az vagy.

Annak idején egyedüliek voltatok, vagy a ritka kivétel közé tartoztatok ezzel a mentalitással. Ma már, ma is így látod? Vagy változott az üzleti világ körülöttünk? Felnőtt a környezet ehhez az erkölcsiséghez?

Úgy látom, hogy sokan, sok lépésünket másolják. Jó érzés látni ezt.
Nem gondoljuk bár, hogy mindenki mindent másol, de azért egy ilyen jelentőségű szereplőnek sokan figyelik a lépéseit. Már nem szívesen követik el azokat a hibákat, amiket mi elkövettünk. Könnyebben követnek minket egy már kitaposott úton.
Azt is látom, hogy a szakmánkban egyre több a professzionális szereplő. Míg 15-20 éve maffia típusú szervezetként tekintettek a vendéglátásra, ma már ez nem így van.

A vendéglátás egészére gondolsz?

Igen, en bloc. Ma már a korábbi stiklik nem elfogadottak. A 90-es évekig egészen hétköznapi volt, hogy a pincér szikvízzel tölti fel a szénsavas ásványvíz palackját.  Elfogadott volt a számlaadás elmulasztása. Minden szakács ismerte, hogyan lehet pulykából, vagy tejbe áztatott sertésből borjút kreálni. Miképpen lesz a marhából jó sok páccal vadhús. De ennek a világnak már régen vége van.
Miért nem változott a megítélés? Miért van az, hogy egy NÉBIH vizsgálatnál mindig az öt rossz példát hozzák? Miért nem mondják el a háromszáz jót? Miért kell stigmatizálni egy szakmát, amikor tudjuk, hogy minden szakmában vannak kóklerek? Miért kellene azt gondolnia egy átlagembernek, hogy egy konyhában vagy cukrászdában mindig mocsok van? Attól, hogy megesett egy NÉBIH általi bezárás, attól a vizsgált másik 300-ban minden rendben volt. Miért kell mindig kudarcos kommunikációt folytatni?
A mi szakmánk bélyege az okoskodó, ügyeskedő, tisztátlan, valahol becsapó, valamit valamivel helyettesíthető, egyébként okos-ügyesbe megoldó vendéglátós.
A nagy többség ma már nem ilyen, de nekünk még mindig ez a keresztünk.
Előbbi példámmal élve, a Skodának is 20 év kellett, hogy meggyőzze a vásárlókat.

Sokan ebből a korszakból már kikoptak, vagy sok modell kikopott. De azt is gondolom, hogy lesz most egy nagy bezárási hullám a vendéglátásban.

Meglepsz! Mire alapozod?

Objektív tényezők mondatják ezt velem. Ma már idehaza is látszik, hogy önmagában a vendéglátás nem kifejezetten jó biznisz. Nagy befektetés, nagy kockázat.
Nagyon sokan megégették ezzel magukat. Sok ember vesztett vele mérhetetlen mennyiségű pénzt elbukva. Odaálltak egy hit mellé álltak, a hit mellett pedig nem volt tudatosság.
A mi jelenlegi üzleteink felében valaki előtte már nagyon nagyot bukott.
Nemzetközi szinten is az egyik legnagyobb kudarcarányú befektetés a vendéglátás. Nem könnyű igazából jól csinálni.
Emellett ott a munkaerő mérhetetlen hiánya, aminek ma nem látszódik a valós megoldása.

Ebből is fakad az óriási presszió a bérek megemelésére.
A másik oldalról, bevételi oldalon tisztul a szakma. Ma bátorság, vagy inkább óriás bátorság kell ahhoz, hogy valaki szürke úton járjon.

Szerintem a mai éttermi kínálat túlzó, túl sok a szolgáltató…

Darabszámban, vagy minőségben túlzó?

Minőségben nem gondolom túlzónak, de darabszámban mindenképpen. Sokkal több bárszék meg szék van, mint amennyi fogyasztó vendég. Ha az ember kimegy Bécsbe, akkor azt látja, hogy az éttermek teli vannak. Ez azért van, mert mások az arányok, ráadásul a fizetőképes kereslet is más.
Magyarországon nagyon sokan gondolták úgy, hogy vendéglátást kell nyitni, mert ha tudok otthon főzni 2 embernek, akkor tudok 20-nak is. Ha tudok 20 embernek, akkor tudok majd 200-nak… Ebből bődületes mennyiségű vendéglátó vállalkozás jött létre.

Egy csomó más iparágat szabályoz az állam. Ezt miért nem? Külföldön is látjuk ezt a szabályozást. Amerikában is, sok régióban nem adnak ki új működési engedélyt.

Étteremre?

Igen. Egy adott üzlethelyiségnek azért lesz ott értéke, mert license étterem lehet. Attól van értéke, hogy az üzlethelyiség.
Itt Pesten, a Bulinegyedben nekünk is vannak üzleteink. 3 éve ebben a tizenvalahány utcában volt 270 vendéglátó egység. Ugye azért ez sok! Látok jó néhány, az éhhalál szélén lévő vendéglátó vállalkozást. Idén már elég sok bezárás is volt.

Ahol elfogy a türelem, elfogy a pénz, ott elfogy a lendület, ott elfogy a hit abban, hogy mehet ez jobban. Ma idézőjelbe tettük az ÁFA csökkenést, hiszen azt nagymértékben felzabálta a béremelkedés, ebből a szempontból még rosszabb a helyzet. Nem az van, hogy jóval több pénzért lehet jó embereket kapni, hanem jóval több pénzért lehet ugyanolyat, vagy egyébként talán rosszabbat.

Megítélésed szerint az ilyen módon felszabaduló üzlethelyiségekkel mi lesz? Ki tud ezzel nyerni – ha tud egyáltalán?

Egyetlen egy komoly mentsvár a turizmus. Ma tulajdonképpen exportáljuk a vendéglátó termékeket. Azt látom, hogy fantázia híján csináltak indokolatlan mennyiségű üzlethelyiségből vendéglátó egységet Budapest-szerte. Már vidéki nagyvárosoknál is sok helyen figyelem meg ezt a folyamatot. Mondtam: mindenki azt gondolja, hogy a vendéglátás könnyű bolt és könnyű vele pénzt csinálni.
Ma már egy csomó olyan pénzkeresési lehetőség van, akár alkalmazottként is, ahol rengeteg pénzt lehet keresni.

A vendéglátó üzletek jelentős része – ha nem is merem azt mondani, hogy kényszervállalkozás – de mondjuk úgy, jobb ötlet híján létrejött vállalkozási kategória.
Szerintem a vendéglátásban a munkaerőhiány egyik legnagyobb okozója az elvándorlás. Nem külföldre! Alapvetően más szakmák szívják el, elképesztő bérkülönbséggel az embereket. Tőlünk számos felszolgáló ment el plázába, divatáru üzletbe dolgozni, olyan fizetésekért, amit mi nem tudunk megadni. Ennyi a vendéglátásban nincsen benne. Ott kényelmes, nem kell napi 20 km-t gyalogolni és nem leszel zsír szagú és nem kell éjjel kettőre hazaérned, meg nem kell ünnepnapokon dolgozni…
Mi Amerikában tanultuk meg, hogy a vendéglátás önmagában egy kényelmetlen, nehéz szakma. Nem a könnyű munkák közül való, se befektetőként, se menedzserként, se dolgozóként. Helyieket nem nagyon látsz a vendéglátásban dolgozni.

Szerinted a mai szorító munkaerő-piaci problémák a vendéglátásban, rendezvényszervezésben hogyan oldódnak meg? Megoldódnak-e egyáltalán?

Nagy belső dilemmánk is ez. A vezetői képzéseink mellé a közelmúltban hoztunk létre egy képzési központot, ahol akár már 15-16 éveseket elkezdünk egy programon keresztül alkalmassá tenni arra, hogy számos munkahelyünkön tudjanak ellátni alapfeladatokat: büfés, felszolgáló, szakács munkakörökben.
Ma már munkáltatóként azt gondolom, nincsen kész munkaerő a piacon. Az a kérdés, hogy a nem kész munkaerőnél van-e egy olyan ajánlat, vagy ígéret, ahol a szolárium, vagy a TESCO, vagy a H&M helyett azt mondja nekem: kipróbálom azt, amit ajánlasz nekem.
Életüknek az első 5-6-7 évét hajlandók-e vendéglátásban eltölteni? Ugye azt valahol látjuk azért, hogy az összes nagy színész pincérként indult. De az Amerikában biztosan igaz, hogy valahol pincér mindenki volt – az a kérdés, hogy meddig.
A ma 15-18 éves korosztályt igyekszünk magunkhoz húzni: néhány évet buliból gyere el hozzánk dolgozni. Ha itt ragadsz, akkor jó, ha meg nem, akkor majd nyilván jönnek az újabb 15-18 évesek.
Manapság már az történik, hogy mi speciális területeket videó-tréningelünk. Hogy értsd: mondjuk a Groupama Arénában hogy kell büfében dolgozni valakinek? Ezt egy 18 elemes videó tréningen mutatjuk meg a dolgozónak, mielőtt eljönne. Megkapja az on the job anyagot, hogy pontosan mit kell ott csinálnia. Z-generációs technikákkal próbáljuk vonzóbbá tenni azt az ügyet. Gyere el, a  koncerten te mérd a Bacardi-colát.
Általában az a baj, hogy diák az még mindig sok van, de képzettség és betanítás nélkül nem mások, mint két kéz és két láb, nem használható munkaerők. Képeznünk kell őket!
Ma már nagyon sok területen azt mondjuk, lehet, hogy a túl nagy tapasztalat, vagy képzettség kifejezetten hátrány. A Séf Asztala étteremben, a Westendben, a pultban dolgozó kiszolgálók kiválasztásakor mondtuk, hogy mi olyan embert szeretnénk, aki nem dolgozott még a vendéglátásban. Miért? Mert azok a rossz kliséket nem hozzák magukkal. Kedves, szerethető, nyitott, extrovertált embereket szeretnénk, akik szeretik a vendégeket. Mi majd megtanítjuk őket két nap alatt, mit kell csinálni!

Emellett azt gondoljuk, hogy külföldről is el fog kezdődni a visszaáramlás, egyszerűen azért mert hogy…

Zajlik már most!

Biztos, hogy zajlik. Az általam ismerten külföldön dolgozó kollégáknak az életkörülményei nem összehasonlíthatóak az itthoniakkal, negatív értelemben.
Amikor kimegy az ember külföldre, akkor hirtelen jó az, hogy 12-en lakunk egy lakásban, ha este nyolckor a pékségben a félig kiszáradt pizzát eszem meg, ha meg nem megyek moziba, meg színházba, meg nem csinálok semmit, mert egyébként kint vagyok és pénzt gyűjtök. Erre azt mondom, ha hazajössz és elviseled, hogy 12-en laktok egy lakásban, akkor itt is lehet sokat keresni. Már most is! És ha hazajössz, hirtelen megint lesznek barátok, már lehetnek kulturális és szociális elvárások, és ezzel visszatér az életminőség is.
Ma még a külföldre menő hazánkfia többségében a rosszabb életminőséget választja, rövidtávon azért, hogy anyagi értelemben megerősödjenek. De ez a fajta bérelőny vásárlóerő paritáson 1-2 év múlva olyan minimálisra csökken, hogy egyszerűen vissza fognak jönni az emberek – hacsak valaki nem érzi ott már önmagában olyan jól magát, hogy azért nem fog visszajönni.

Örülök, hogy ezt mondod. Nap, mint nap ezt tapasztalom.

Még egy dolog fog történni, ez pedig egy nagyfokú hatékonyságjavulás.
Az Egyesült Államokban mi azt látjuk, hogy ugyanazt a munkát kint 30%-kal kisebb személyzettel oldják meg. Elsőre nem hittem el.

Ennek mi az oka? Szorgalmasabbak, gyorsabban jár a kezük, vagy okos, előkészít és szervez?

Szinte elképzelhetetlen, hogy ott mennyire odateszi magát a dolgozó. Az a különbség, mint a Barcelona focistája meg a magyar focista között. Gyorsabb, technikásabb. Amikor játékidő van, akkor beledöglik a munkába. Floridában, a  sarasota-i éttermünkben dolgoznak mexikóiak is. A kinti kollégáink hitetlenkedve mesélik, hogyan dolgoznak. Alig hiszik el, hogy a mexikóiak bemennek, és végiggürizik a napot. Ez a munkája, megcsinálja vérprofin, nincs cigi szünet, nincs ebédszünet. Amikor bejön a rendelés, nem sipákol, nem keres felmentést, hanem hat serpenyővel rohangál, ég a munka a keze alatt.
Olyan, mint a profi sportoló.

Mi az oka ennek, hogy ő odarakja magát? Ő is ellustálkodhatná a munkaidejét?

A kinti munkakultúra, nem a megúszásra játszik. A mi rendszerváltás előtti örökségünk mégis csak azt determinálja, hogy kummantani nem olyan nagy baj. Ha meg kell fogni a lapátot, inkább fogja azt meg valaki más.
Amerikában, de talán Nyugat-Európában ellenben van egy nagyon nagyfokú munkatisztelet. Tisztessége van a jó munkának, egyszerűen jól akarják csinálni.

Ezt a mintát hogyan lehetne hazahozni?

A külföldről hazatérő kollégák, amikor elvárjuk tőlük ugyanazt a munkaminőséget, hirtelen képesek lesznek hozni ezt itthon is. Nagyon sok olyan kollégának van, akik külföldön, például tengerjáró hajókon egészen más munkakultúrában szocializálódtak, hazatérve szinte multiplikálja saját magát és húzza magával a többieket.
Ebből majd az adódik, hogy ugyanarra a munkára arányosan kevesebb ember kell, így meg lehet őket fizetni.
A mai magyarországi, még mindig nem versenyképes fizetések egyik oka az, hogy túl sokan dolgoznak a vendéglátó egységben és emiatt az egy főre jutó kifizethető bér alacsonyabb.
Ha kevesebben dolgoznánk, akkor már most is több jutna. Nem kell messze menni: Ausztriában egy panzióban van 30 szoba, azt 5-6 ember elviszi. Egy kolléga reggel recepciózik, aztán megreggeliztet, aztán elmosogat, aztán fölszalad a szobákba és lecseréli az ágyat, kiporszívózik, majd este megint fogadja a hazatérő vendégeket. Este kiszolgálja a vacsorát, végül hazamegy. Betölt így négy-öt pozíciót, mert nem zsenánt neki egyszerre pincérnek, szakácsnak, szobalánynak és recepciósnak lennie.
Mi Magyarországon próbálkoztunk vidéki szállodánkban, szerettünk volna úgy felvenni embereket, hogy egy integrált munkakör vár rájuk. Hogy sikerült? Sehogy!
A recepciós, ha éppen órák óta nem csinált semmit, akkor sem volt másra hajlandó – hiszen ő recepciós… Mit tudsz erre mondani? A másik oldalról viszont ott van a bérelvárás!

Komoly fizetésekhez komoly teljesítmények kellenek.
A magyar vendéglátásban évtizedekig az volt a jellemző, hogy nagyon nagy jelenléti idő volt, a dolgozók sokat hosszúztak. Bent voltak, de nagyon sok állásidővel.
Ebben a kávéházunkban (New York Café) napi 8-10 órát dolgoznak a kollégák, napi 20 perc ebédszünettel. Többen is hordanak lépésszámlálót. Napi 22 kilométer alatt nem megy haza senki…

Egy műszakban?

Igen! Én ebben benne van, mondjuk 2000 lépcsőfok. Ez már teljesítmény!
Nem ritka az, hogy napi ezer tányérdesszert megy ki csak a kávéházban. Képzeld csak el azt a cukrászt, akinek ezer tányérdesszertet ki kell adagolni. Ezek a teljesítmények! Ezt meg lehet fizetni.
Ma a vendéglátásban az a gond, hogy még mindig nincs elég nagy kereslet. Ezért a végpontokon nincs is elég kemény munkavégzés, ebből adódóan nincsen elég bevétel, és mindennek eredményeképpen nincs elég magas bérkifizetés.

Mi történik holnap? Mi lesz, ha elkezdenek visszavándorolni a külföldi magyarok, akik hazahoznak egy korábban ismeretlen munkatempót? Az történik, hogy hirtelen nem 20 ember kell, hanem csak 15. Azzal pedig, ha 15 embernek fizetem ki a 20 ember bérköltségét, mindenki sokkal jobban fog járni. Kialakul egy profi munkakultúra. Ma ebbe az irányba tartunk. Egyre inkább ebbe az irányba.

Ezek lesznek majd a megoldások a jelenlegi munkaerőhiányra? Igény hiányában bezáró kapacitások, az így felszabaduló munkavállalókkal és a külföldről hazatérők és az általuk hozott hatékonyságnövekedés?

Igen, de ezeken felül még egy tételt említek.
Nem fogjuk megúszni, hogy strukturáltan, az EU-n kívülről, rendezett keretek között jöjjenek ebbe a szakmába munkavállalók. Hadd mondjam el példaként: tanulmányoztam az Arab Emirátusok ilyen típusú bevándorlás politikáját. Ott tűpontosan meg van határozva, hogy ki, mennyi ideig, hol és mit csinálhat. Pakisztániak, bangladesiek, bárki, egy adott munkahelyre jöhet be, arra kaphatja meg a munkavállalási vízumot és ott dolgozhat. Ha ez már nem aktuális megbízás, azonnal mehet vissza a saját országába.
Ha ma valaki idejön Magyarországra például Sri Lankáról vagy a Fülöp-szigetekről, akkor miért maradna itt nálunk – hiszen bent van az EU-ban?
Talán csak egy kormányközi megállapodás kérdése, hogy a mi szakmánkat kinyitjuk 5-8 ezer munkavállalónak. Csak ennyinek, csak erre a célra. Persze nehézség lehet, milyen kultúrát engedjünk be.
Sok helyen elmondtam már javaslatomat. Én például a Fülöp-szigetieket javaslom.
Adva van ott egy közel százmilliós, alapvetően keresztény ország. Ez utóbbi körülmény nem is vallásilag fontos, hanem azért, hogy isznak alkoholt és látnak nőt miniszoknyában, nem fognak megőrülni, ha idejönnek Európába. Ráadásul abban a társadalomban hosszú generációk óta kultúrája van annak, hogy a család kereső tagjai életvitelszerűen más kontinensen dolgoznak. Az összes tengerjáró hajó tele van filippinókkal!
Megszokott, hogy 1-2-3 évig a férfiak valahol külföldön dolgoznak. A Fülöp-szigeteken az átlagbér 100 euró környékén van. Azt mondják, ha a komparatív bérelőny több mint négyszeres, akkor az emberek már akár kontinenst is váltanak.

Ez a különbség már megvan a magyarországi iparági bérekkel.

Még nagyobb is!

Szóval szerintem az nem ördögtől való, hogy bizonyos célterületeken professzionális kormányközi megállapodásokkal ki kell nyitni azt a lehetőséget, hogy adott munkahelyre vagy iparágakba külföldről adott számú munkavállaló bejöjjön, ha tényleg nincs erre magyar jelentkező. Égető a szükség és néhány cégünknél tényleg darabra nincs elegendő ember, nem hogy minőségre. Már most tudnánk számos dolgozót alkalmazni.
Mindenhol ez a helyzet. Ennek a folyamatnak a vége GDP csökkenés lesz, mert nem tudsz kivel termelni.

Az Emirátusok példája azért jó példa, mert ott nincs terrorizmus, nincsen illegális migráció, nem laknak ott életvitelszerűen nem kívánatos személyek. Mégis dolgozik ott több millió ember úgy, hogy nem emirátusi állampolgárok.

A világon sok helyen haladnak ebbe az irányba. Franciaországban, az alapszakmákban, az alappozíciók döntő többségét a náluk jóval szegényebb régióból jövő emberekkel töltik fel. Vagy Németországban már 20 éve is törökök voltak a kukások, mert a német már akkor sem akart kukás lenni.
Ez egy trend. Lehet azt mondani, hogy nem jó trend, de minek?
A turizmus és a vendéglátás stratégiai ágazat. A világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdasági szegmense. Azt mondják, hogy Magyarországon középtávon a turizmus akár a GDP 18-20%-át adhatja. Nem kétséges, a turizmus szempontjából áldottan jó régió és ország vagyunk.  De ehhez a sikerhez munkaerő kell, sok. Nem vitás, hogy a végén ÁFA bevétel lesz és SZJA bevétel, meg országimázs növekedés, de ha nincs dolgozó ember, akkor nem jönnek létre a termékek, nincsenek szolgáltatások.

Logikus. Az egész térség ebben a zsákban fut. Pár éve Csehország játszott el a gondolattal, hogy Vietnamból importál munkásokat.

Csak abban lehet elgondolkodni, hogy kik a jobbak. Csehországban pont ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon. Sőt, a matek annyival rosszabb, hogy Németország közelsége folytán, kis autózással elérhető dupla-tripla bérkülönbség. Ott ugye ukránok, szlovákok, lengyelek biztosítottak munkaerőpiaci utánpótlást, de mára már ők is elfogytak.

Hogyan látod a következő 5 évét akár saját cégednek, akár a szakmánknak, a gazdaságunknak? Hová lehet még fejlődni? Te hová tudsz még fejlődni?

A következő 10-15-20 év nagy kihívása a robotizáció lesz.
Ha megnézem az autóipart, az autókat ma már nem emberek gyártják, hanem robotok.

Nagyon rövid időn belül, szerintem 10-15 éven belül megérkeznek azok az intelligens konyhai robotok, amelyek képesek lesznek ételkészítésre. Robotizáció egyenlő lesz a hatékonyságnöveléssel és a munkaerő-takarékossággal. Csak az lesz a kérdés, hogy van-e szünetmentes áramkör – mert akkor van szakácsom.

Pár év múlva ez lesz a nagy kihívás. Vezetői szinten mi már most arra kondicionáljuk magunkat, hogy addigra informatikusokat és rendszerszervezőket találjunk.
Egy séfnek 20 év múlva lesz néhány embere, meg 40 darab robotja. Az a nagy kérdés, hogy séf képes lesz-e egy robotizált konyhát professzionális módon kitalálni, felépíteni, működtetni, mert az egy nagyon más típusú rendszer lesz.

Ahogy a robotika fejlődik, az egységberuházás csökken a megújuló energia és sok minden tekintetben. A közeljövő nagy kihívása az lesz, hogyan tudnak ezek félautomata rendszerek működni. A Youtube-videókon már ma is meg lehet nézni egyszerű konyhai robotokat, amik omletteket tudnak sütni.  Ma még csak omletteket…

Nincsen ez a jövő már nagyon messze. Azért nem baj ez, merthogy végső soron az emberi életminőség javítását célozza. Azt, hogy mindannyiunknak kevesebbet kelljen dolgoznunk. Ha megnézed, az európai kultúrában az elvárt munkamennyiség az elmúlt 200 évben a heti 80 óráról lement heti átlag 30-40 órára. Ez azért lehet, mert mára a korábbinál sokkal magasabb teljesítményt jóval kevesebb idő alatt is elő tudjuk állítani.
A nagy kérdés az lesz, hogy majd a mi gyerekeink hogyan tudják értelmesen eltölteni az egyre több szabadidejüket, hiszen lehet, hogy nekik már nem is 40 órát, hanem csak 30-at vagy 25-öt kell dolgozniuk!

A robotizáció vendéglátóipari térnyerésében egészen biztos vagyok.
A kapuban állnak az önvezető autók, az önvezető kamionok. Megszűnik a taxisofőr, mint szakma, megszűnik a kamionos, mint szakma. Ezek ma már a velünk élő hétköznapok!
Amerikában ma azt mondják, hogy a robotizált ügyvédek, az ügyvédprogramok nagyobb számban adnak jó ügyvédi tanácsokat, mint maga a hús-vér ügyvéd. Ott, a precedensjogok hazájában a rendelkezésre álló információkat kell a lehető legszélesebb körben gyűjteni, rendszerezni és ezekből jogi tanácsot adni. Ma már a gép okosabb, mint az ember.

A vendéglátásra visszatérve: ez ugyanúgy egy informatika és robotika vezérelt iparág lesz, mint oly sok más. A végeredmény a kiszámíthatóan jó minőség lesz. Nagyfokú állandóságot, termékminőséget hoz majd magával.
Ha a szakács el is sózta az ételt, a robot nem fogja, mert éppen a 0,4 gramm sót fogja beletenni mindig, és egy másodperccel sem fogja tovább sütni a húst, mint ahogy kell.
Hogy ez eljön, az biztos. Csak az a kérdés, hogy a filmekben már látható humanoid bárrobotként jelennek-e meg, vagy R2D2-ként.

Forradalmi változás előtt állunk. Nem az a kérdés, ez bekövetkezik-e, legfeljebb az, hogy mikor.

Lehetek boldog? Már csak a mai, körmünkre égett munkaerőhiány és megígért tömeges robotizáció közötti 10 évet kell túlélnünk? Na de mi lesz az időközben betelepített Fülöp-szigeteki pincérekkel?

Ha már nem kellenek, hazamennek. Ilyen világban élünk.

Ennek az egésznek az eredője mégis csak az, hogy az átlagos emberi életminőség a világ minden pontján folyamatosan javul.
Az emberi civilizáció alaplogikája az, hogy a munkának csak annyi szerepe volt, hogy ne haljunk éhen. Az ősember alig valamit dolgozott. Leölte, ami az asztalra kellett. Hetente legalább három napig nem csinált semmit, hanem kergette az asszonyt, mert verte a pulyákat a barlang körül.
Ebből az idők során kialakult egy fogyasztói társadalom, amiben elkezdtünk egyre többet dolgozni. Miért? Nagyobb barlangokért.

Az ipari forradalom idejére kialakult a 80-100 órás munkahét. Amikor az ember ébren volt, akkor dolgozott. Ez már nem a létfenntartásért folyt, túlfogyasztásos láz volt.
Amikor az oroszlán megöli a gazellát, akkor nem aggódik azon, hogy lesz-e két nap múlva gazella, hanem teli hassal jót alszik a szavannán. Tudja, hogy 26 ezer éve mindig volt egy gazella, így biztos benne, másnap is lesz.

Mi viszont? Az összes problémánkat kiprojektáljuk a jövőbe és szorgosan dolgozunk, hogy egy jövőbeli gond esetén legyen nagy tartalékunk. Olyanok vagyunk, mint a gyűjtögető kishörcsög.

A technológia fejlődésével kezdünk visszatérni abba a korábbi, természetes állapotba. Itt jön be a művészet és egy csomó minden más, amivel az időt el lehet értelmesen tölteni.

Az lesz, hogy a mi gyerekeink 20-30 órát fognak dolgozni, intelligens házakban, intelligens rendszerekben, sok robottal, sok informatikával, sok segítséggel.

Az Egyesült Államokban azt látjuk, hogy komplett lakónegyedek épülnek úgy, hogy nem építenek konyhákat a lakásokba. Legfeljebb csak egy kis gardróbféle: kis mikró, kis mosogató.

Ott azt mondják, hogy egy bizonyos életszínvonal felett az normális, hogy minden étkezésedet étteremben költöd el.

Az otthon főzésnek van egy alkalmi bája, de nem kell a kötelezőszerűsége.

Nyilván a Távol-Kelet más ebből a szempontból, ahol minden kis utca sarkán árusok, és fillérekért lehet jót kapni, és még a szegény ember is tud streetfood kajákhoz hozzájutni.

A jóléti társadalmakban pedig az történik, hogy az emberek szinte életvitelszerűen éttermekben és kávéházakban esznek. Jövedelmüknek olyan kis százalékát eszik meg, hogy ezt bőven megengedhetik maguknak.

De ma már Magyarországon is, sok embernél nem ünnep étterembe járni, az a hétköznapi való.

Azt is gondolom, a világ leggyorsabban növekvő vendéglátás szegmense a házhozszállítás. Ezzel az emberek kényelmet és időt vásárolnak maguknak. Innentől a főzés már nem egy napi kötelesség, hanem egy választható kedvtelés. Az a kényszer a múlté, hogy mindennap korán keljek, mert főzöm kell. A megkeresett jövedelmünket arra költjük el, hogy megvásároljuk a kényelmünket, a szabadidőnket, a nyugalmunkat.

Szép jövőkép. Szép új világ. Köszönöm a beszélgetést.