Feltámadt a valaha oly pezsgő miskolci borvilág!

Amikor a pesti átlagember Miskolcra, illetve az Avasra gondol, nem a legszebb képek sejlenek fel benne. Hovatovább, Miskolcra, mint kulturális központra, az Avas hegyére pedig mint a borkultúra egyik prominens kirakatára gondolni, különösen cifra fogalomtársításnak tűnhet…
Magam is hasonló tájékozatlansággal érkeztem meg az immár hetedik alkalommal megtartott miskolci Borangolás sajtótájékoztatójával összekapcsolt kulináris körútra.

Miskolc városházának tárgyalótermében Kiss János alpolgármester, Tóth-Bodnár Krisztina, a Miskolczi Borbarátok Társaság tagja, Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház direktora, Bíró Tibor, a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál fesztiváligazgatója, Fükő László, a Robert Bosch Power Tool Kft. ügyvezető igazgatója, illetve Uwe Mang, a Starters E-Components Generators Automotive Kft. ügyvezető igazgatója igyekeztek kicsit aktuálisabb képet adni nekünk arról, hogy a megyeközpont hol is tart napjainkban.

Vendéglátóink gondolatait összefoglalva, a város a kiegyezéstől egészen 1945-ig egy virágzó központja volt a térségnek. Itt érezte otthon magát Móricz Zsigmond, aki a Nyugat 1930-as cikkében a következőket mondja Miskolcról: „Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város”; „A nagy Miskolc pedig a nemzeti jövő egyik legfontosabb kincse lesz.”; vagy „Én nagyon szeretem Miskolcot. Mindig gyönyörködtet az a pezsgő élet, amely utcáin folyik. Az alföldi nagy városok este kilenckor álomba borulnak, itt szinte fővárosi élet van éjfélig s még tovább. És minden akcióra hajlamos ez a város.”
Ugyanígy Móra Ferenc író, muzeológus avasi baráti borozgatásainak emlékét őrzi a ma már Móra-pinceként ismert borospince felett elhelyezett tábla:  „Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc”.

A várost ’45 után iparvárossá degradálta a régi rendszer, annak minden kelletlen-kellemetlen velejárójával – már ami a korábbi pezsgő köz- és boréletet illeti! 1990-et követően jó időre mély álomba merülve, lekerült a térképről Miskolc.
Hála Istennek, ez az elmúlt nyolc-tíz évben szignifikánsan megváltozott. Kijelenthetjük, hogy ma van élet a városban, pezseg az élet a fő utcán éjszaka is, sok a fiatal, van vonzó- és megtartóereje a városnak.
20-25 éve nem volt bölcs gondolat este egyedül járni a városban, most nincs mitől tartani, jó a közbiztonság.

Nem mellékes, hogy a város életében nagy hangsúlyt kap a minőségi kultúra is. Alpolgármester úr szavai szerint alapvető filozófiája az önkormányzatnak, hogy a helyieknek ne csupán munkájuk legyen, hanem munkaidejük letelte után olyan minőségi szabadidős programok közül válogathassanak, amellyel ki tudják tölteni a szabadidejüket. Ennek a missziónak egyik kiemelt kiszolgálója a Miskolci Nemzeti Múzeum, amely a maga 140 ezres jegyeladásával minden nem budapesti színházat megelőz.

Miskolcról tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy él és élni is akar. Versenyképességét jól kifejezi, hogy a maga átlagosan 2,5 vendégéjszakájával a 3,5 éjszakás Budapesttől nincs számottevően lemaradva.

Ebből a rendkívül termékeny és ambiciózus közegből nőtte ki magát a keresztségben Borangolásnak elnevezett program. A miskolci Avas hegy több mint ezer pincészetet rejt magában, melyek között egynehány 300-400 éves is található. Egy lelkes civil társaság mert nagyot álmodni, és úgy döntött, hogy felrázza a városnak ezt a részét is.
Arra kérték a helyi termelőket, hogy évente egyszer mutassák be portékáikat a nagyközönségnek, és a maguk házias módján vendégeljék meg a népeket. Mostanra szinte elképzelhetetlen, hogy a működő pincészetek közül valaki kimaradjon a programból, melyet ma már sokkalta inkább nevezhetünk fesztiválnak, semmint egyszeri eseménynek.

A főszerep innentől kezdve Tóth-Bodnár Krisztináé lett, aki az egész fesztivál felett bábáskodó Miskolczi Borbarátok Társaság oszlopos tagjaként volt vezetőnk a nem mindennapi túra során. Utunk minden egyes állomását indokolatlannak tartom bemutatni. Sokkal inkább az igazi avasi borvilág életérzését próbálnám meg felidézni, visszaadni. Az Avason széltében-hosszában véges végig húzódnak az egyes borospincék a hozzájuk tartozó (vagy nem tartozó) kis lakóházakkal. Kacskaringós, macskaköves kicsi girbe-gurba utcák vezetnek föl-le, jobbra-balra. Hihetetlen hangulata van itt mindennek. Az egyes utcáknak csak rájuk jellemző, a szomszédostól is eltérő atmoszférája van, szinte mintha az egyes kistelepülések egymásba nőttek volna, kénytelen, ám mégis gyümölcsöző föderációt alkotva. Lehetne hobbitfalvához, vagy mesebeli törpfalvához hasonlítani az Avast, de valahogy mégsem illenek rá ezek a jelzők. Tetszetős leírások, de a helyre jellemző atmoszférát ily’ egyszerűséggel nem lehet leírni.

Ami igazán lényeges, hogy minden tele van élettel, rengetegen vannak a kitelepülő termelők, még többen a fiatalok, családosok, jó kedélyű társaságok. A jó kedélyű jelzőt nyugodt magabiztossággal merem használni, mert mégiscsak hat-hét óra körül járunk csupán, és sehol nincsenek még az éjszakai koncertek és társaik. Hegyről lévén szó, lépésről lépésre kell egyre feljebb és feljebb haladni. De megéri. Mind a panoráma miatt, mind pedig azért, mert mindenütt újabb és újabb programok várják az embert koncertek, előadások, új kiállítók képében.

Alighogy továbbléptünk Csernus Imre és Aranyosi Péter előadásától, máris a Margarat Island koncertbe botlottunk. Magasan a mérce, kevesebbet már nem is várunk a környéktől. És ez még „csak” a péntek volt. Egészen kivételes élményben lehetett részünk. Haza sem akartunk jönni.
Kérdésünkre – maradhatunk-e egy nappal tovább – a szervezők így feleltek: Jövőre így tervezünk.

Jövőre tervezünk. Talán ebben a mondatban benne is van Miskolc és a Borangolás jövője.
Hisznek a következő lépésben, terveznek erre, de azt is tudják, hogy van még hova továbblépni.

Hajrá Miskolc, hajrá Borangolás!

 

-ztt-

 

(a fotókat a minap.hu munkatársaitól kaptuk, hálás köszönet értük!)